ÉLETRAJZ  
  Adatok
  Díjak
  Családfa
  Nevei
  Szem. tárgyak
  Kedvencei
  Első
  Utolsó
  Halál
  Boncolás
  Copyright
KIEMELTEK
NORMA JEANE
MARILYN MONROE, 1926-62
MARILYN MONROE

A HALHATATLAN ISTENNŐ

"AZ EMBERISÉG ÍRT EGY BIBLIÁT, MEGÉPÍTETTE A PIRAMISOKAT, KIROBBANTOTT KÉT VILÁGHÁBORÚT ÉS KAPOTT EGY MARILYN MONROE-T."

(Robert Slatzer, 1975)

 

RÖVID ÉLETRAJZ

  Logikusan úgy gondolhatnánk, hogy ha valakit minél többen ismernek, szeretnek, érzik kötelezőnek írni-nyilatkozni róla, annál jobban megismerhetjük. Hogy ez  nem feltétlenül így van, erre Marilyn személye is remek példa lehet.

  Az tény és való, hogy mennyiségileg az információ hatalmasra duzzadt róla már életében is - hát még halála után -, de abból az igazságot kihámozni óriási vállalkozás, esetenként lehetetlen volna. Pláne , hogy sokszor  saját maga is lódított, illetve az érzelmei-hangulatai által vezérelve nyilatkozott életének bizonyos szakaszairól. Vagyis nem ritkán füllentett-túlzott gyerekkoráról, családjáról, sztárrá válása előtti élete részleteiről. Az viszont, hogy ezeket készakarva, tudatosan  tette-e, az már más kérdés. Lelkének, idegrendszerének labilitását ismerve, nyugodt szívvel hihetnénk, hogy sok esetben valóban igaznak, megtörténtnek érezhetett bizonyos eseményeket, illetve azok további színezését a régmúltból. Annál is inkább, mivel környezetében becsületes és rendkívül igazságszerető ember hírében állt. Tehát nagy valószínűséggel elsősorban a hollywoodi sztárgépezet működhetett a háttérben, mint oly sokszor előtte és utána is. Akaratukon, sőt  sokszor tudtukon kívül  csiszolgatták múltjukat, s ilyenkor már csak a kész "tényekkel" állhattak szemben. Egy igazi sztárnak -gondolták nem minden alap nélkül (!) -, nem elég a csillogó külsejét megalkotni, az egész életét, előéletét meg kell kreálni. Pontosan úgy, ahogy a publikum elvárja: mesébe illő legyen már a kezdetektől fogva. Lehetőleg szomorú.

  Marilyn esetében a "vicc" az volt, hogy neki valóban nem sok oka lehetett a vidámságra gyermekkorában. Tényleg nem ismerte apját, sok nevelőszülőnél járt és még egy árvaház vendége is volt. Úgyhogy ezeken már valóban csak csiszolgatni kellett... Mellesleg a Fox Stúdió "hivatalosan" is kitalált egy életrajzszerűséget, még karrierjének legelején (ahogy megtette ezt minden kezdő szerződésesével), ahol az szerepelt, hogy hirdetésre jelentkezett, és előtte mint babysitter dolgozott. (Amiből persze egy szó sem volt igaz.) A tökéletesség kedvéért azért rögtön készítettek róla helyben egy fotót is két csecsemővel a társaságában.

  Mindenesetre amik dokumentumokkal igazolható tények, jó kiindulópont felépíteni, megérteni a csodálatos, máig (minden értelemben) egyedülálló Norma Jeane életét.

  Hogy mi lehetett a titka, amiért megőrjítette a fél világot? Valószínűleg a lényében rejlő kontraszt: Rettentően nagy önbizalom hiánya, kisebbrendűségi érzése szöges ellentétben állt külső megjelenésével. És ez összességében egy  sikeres elegyet képezett. Ahogy mondanám, mindenkiből tudattalanul kihozta a gondos szülőt és egy másik "ösztönállatot". Az ember azt érezhette, hogy óvni kell, meg kell védeni ettől a csúnya világtól. (Nagy valószínűséggel közvetetten ez vezethetett a halálához is, mert sokan voltak, akik visszaéltek ezzel vagy "csak" túlzásba vitték.) Na és akkor emellé  kell hozzáadni azt az őrületesen erotikus töltetet, ami csak úgy sugárzott belőle.

  Gladys Baker (sz. Gladys Monroe) harmadik gyermekét hozta világra a Los Angeles-i állami közkorházban, 1926. június 1-jén. A gyermek, Norma Jeane Mortenson még nem volt 2 hetes, mikor anyja nevelőszülőkhöz adta, heti 5 dolláros tartásdíj fejében. Norma Jeane az elkövetkező éveket több nevelőcsaládnál, sőt még árvaházban is töltötte. De eközben volt egy kis megszakítás: 7 évesen egy rövid időre visszakerült az anyjához. Sajnos nem sokáig, mivel egy idő után az addig is roppant labilis idegzetű Gladys-en úrrá lett teljesen az idegbaj. Ön-és közveszélyesnek nyilvánítva, intézetbe zárták. (Az anya folytatta a családi hagyományokat: öngyilkosság, depresszió, skizofrénia, alkoholizmus... S Marilyn egész élete folyamán Damoklész kardjaként érezte feje felett függeni a családi átkot. Hitte, hogy őt is utoléri majd, nem menekülhet.) A kislány nevelését anyja kolléga-és barátnője vette át, Grace McKee. Mivel csakúgy mint barátnője, ő sem volt az a megtestesült felelősségtudat, így kerülhetett sor még további nevelőszülőkre, sőt árvaházra is. Grace, férjhezmenetele után ismét magához vette Norma Jeane-t. Évekkel később, mialatt inkább hosszabb, mint rövidebb megszakításokkal közel voltak egymáshoz, a házaspár élete úgy hozta, hogy egy másik államba szándékoztak költözni. Mivel az átköltözésük Norma Jeane sorsát ismét bizonytalanná tette volna (nem tudták megoldani, hogy a lányt  is magukkal vigyék), Grace valami megoldást keresett, elkerülendő egy esetleges újbóli intézeti elhelyezést. Így került képbe egy szomszéd legény, bizonyos James Dougherty. Norma Jeane tulajdonképpeni nagykorúsítását egy esküvővel érte el Grace.

  Az öt évvel idősebb Dougherty-vel, 1943 júniusában kötött házassága 1946 szeptemberében már fel is bomlott. Az ok pofon egyszerű volt: Dougherty feleséget és gyerekeket akart, Norma Jeane-nek pedig esze ágában sem volt lemondania gyerekkori álmáról, hogy filmcsillag legyen. Első lépésként a fotózással közelített Hollywoodhoz; első ügynöksége, a Blue Book segítségével már 1946 végére harminchárom címlapfotója jelent meg. Rendületlenül járt próbafelvételekre a Fox Filmstúdióhoz, amik előbb-utóbb sikerhez kellett, hogy vezessenek.1947-ben meg is kapta első szerződését, ami még nem volt az igazi (itt halkan megjegyezhetjük, hogy egész élete folyamán szinte egyszer sem kapott megfelelő szerződést), hiszen egy-két villanásnyi szerepecske után nem hosszabbították meg azt. Így maradt ismét a fotó. Aztán feltűnt Johnny Hyde, egy igen jó nevű ügynök, aki először is rögtön beleszeretett a lányba (mint ahogy szinte minden férfi - és meglepően sok nő is - aki igazán a közelébe került), és haláláig szívén viselte sorsát-karrierjét. Jöttek is szerepek, de az igazi áttörés még váratott magára. Bár már a Mindent Éváról c. film után ezrével érkeztek autogramkérő levelek a Fox-hoz, a stúdió teljhatalmú urának nem volt a zsánere Marilyn. (Vagy tényleg nem hitt Marilyn sikerében vagy - ahogy a rossznyelvek híresztelték - a baj ott volt, hogy nem omlott az ehhez szokott nagyfőnök karjaiba ez a kis feltörekvő színésznőcske.) A lényeg, hogy nagyfőnök ide vagy oda, nélküle is megtette Marilyn azt, amit más még nagyfőnök alatt- mellett-fölött sem biztos, hogy tudja. Csak megjött a világsiker, a Niagara c. film képében, majd jött Amerika akkori élő legendája, a baseball utolérhetetlen sztárja, Joe DiMaggio. Joe egy fényképen látta meg először Marilynt, amely fotón mi más is lett volna a téma, minthogy Monroe baseballütővel a kezében épp egy sportos pózba vágja magát.

  Esküvőjüket követően, Japánba utaztak mézesheteiket eltölteni, összekapcsolva DiMaggio baseball ügyben való meghívásával. Mondhatnánk, már a repülőről leszállva elkezdődtek kettejük között a bajok: Marilyn Japánban olyan népszerű volt, hogy Joe-ban rögtön kitört a féltékenységi roham (szakmai és szerelmi egyaránt). Ez csak fokozódott, mikor ottani tartózkodásuk ideje alatt meghívást kapott katonai vezetőktől, hogy ha elvállalja, szerveznének neki egy koncertkörutat Koreában, az ott állomásozó amerikai katonák szórakoztatására. (Később, sőt már akkor is, élete leggyönyörűbb napjainak vallotta ezt a koreai körutat.) Akkora sikere volt, hogy DiMaggio  ismét a plafonon lehetett, pláne, hogy Marilyn az ottani hideg időjárás miatt -egy szál estélyiben lépett fel-, olyan tüdőgyulladást kapott, hogy a hátralévő idejét a nászútból ágyban töltötte betegen. Innentől már csak idő kérdése volt, hogy mikor telik be a pohár DiMaggio-nál. Hasonló volt a fő gond, mint Dougherty esetében, csak nagyobb léptékben. Itt Joe már egy sztárt kapott feleségként, akinek ketté akarta törni, pontosabban be akarta szüntetni karrierjét. Míg Jim nem akarta, hogy egyáltalán elinduljon. Talán mindketten érezték, hogy nem lesz ennek jó vége. Nem lehetett jó vége.

  Vagy csak egyszerű birtoklási kényszerről volt szó? Ki tudja. A lényeg, hogy kettejük szinte állandósult marakodása, egymás meg nem értése a Hét év vágyódás c. film híres -talán karrierjének leghíresebb- jelenetének felvételekor csúcsosodott ki. Ez volt az a bizonyos szoknya-felfújós részlet a filmből, amelyet -elsősorban reklámcélokból- nem stúdióban, hanem külső helyszínen, egy New York-i utcasarkon vettek fel. A forgatásra, a hajnali időpont ellenére, vagy ezer rajongó és számtalan újságíró-operatőr jelent meg. A szintén ott tartózkodó Joe, látva azt a rengeteg éhes szempárt, az őrület határán a dühtől, csapot-papot otthagyva visszautazott San Franciscóba. Marilyn két héttel később megindította a válópert.

  Válásuk után, ahogy kapcsolatuk felszabadult a kötöttségek alól, igazán jó barátok lettek. Marilyn egy olyan embert nyert személyében, akire bármikor, bármilyen körülmények között számíthatott. Annak ellenére, hogy Joe -még házasságuk ideje alatt- állítólag többször tettleg is bántalmazta Marilynt és szíve szerint -ahogy mondani szokás- egy kalitkába zárta volna, talán ő volt az egyetlen, aki igazán, testestől-lelkestől szerette. Ahogy ma már tudjuk, halálig. És nem csak Marilyn haláláig, hanem a saját életének végéig is.

  Az 1954-55-ös évei elég mozgalmasak voltak. Sokszor küzdött orvosi problémákkal, nőgyógyászati, pszichikai, belgyógyászati gondjai merültek fel. Ebben az időszakban fordított többé-kevésbé hátat először Hollywoodnak. New Yorkba ment, ahol megismerkedett, majd komoly barátságot kötött a Strasberg  házaspárral, akik az Actor's stúdiót működtették. Itt folytatott tanulmányokat egy ideig neves színésztársakkal. A hollywoodi elszakadás lépései közé tartozott, hogy egy produkciós céget hozott létre MMP néven egyik legjobb fotósával és barátjával, Milton Green-nel. És nem utolsó sorban képbe került a kortárs amerikai dráma óriása, Arthur Miller.

  Miller már teljesen mást jelentett, mint Dougherty vagy akár DiMaggio. A művész úrnak a szőke csillogásra, a figyelemre és nem kevésbé egy intellektuális fölény  hatalmi érzésére, avval való visszaélésére volt szüksége. Gondolhatjuk, hogy milyen hatással lehetett Marilyn addig is oly sok gondot okozó gyenge önbizalmára egy olyan ember, aki egyetlen pillanatot sem hagyott volna ki, hogy ne támadjon rá bármilyen hiányosságára, legyen az műveltségi, viselkedési vagy bármi más. (Hiába mondta egyszer Marilyn, talán önmagát is áltatva: "Hacsak egy bárgyú szőke lennék, nem vett volna feleségül.") Talán ennek is köszönhető -bár egész életében erre törekedett-, hogy következő filmjeinek többsége kétségtelenül nagyobb művészi értékeket képviselt. Az 1956-ban készült Buszmegálló-ban például végérvényesen bemutatkozhatott, mint "igazi" színésznő. A következő, már az MMP produkciójában készülő film forgatása előtt (amit Angliában ejtettek meg a beképzelt óriás, sir Laurence Olivier közreműködésével, mint rendező-főszereplő) Miller bejelentette -Marilyn tudta nélkül-, hogy még elutazásuk előtt elveszi feleségül. (Ennél azért jobb kezdést is el tudna képzelni az ember egy házassághoz.) Ez az elintézési módja a leánykérésnek, már mutat valamit Miller hozzáállásából Marilyn irányába: számára egy dekoratív szőkeség volt, egy élettelen próbababa, aki roppant jól mutat mellette. Úgy érezte, az oldalán több értelemben is nagyobbnak gondolhatja magát, mint amekkorát kreáltak belőle irodalmi munkássága okán.

  Ez az Angliában forgatott film, A herceg és a kóristalány volt, ami több szempontból is pokoli lett Marilyn számára. Először is a Beképzelt Óriással gyűlt meg a baja; állandó, veszekedésbe hajló vitáik voltak szakmai és emberi téren egyaránt. Egyes beszámolók szerint már a repülőtéren Olivier olyan lekezelően, a "kockaelvanvetve" előítélettel fogadta Marilynt, hogy az eleve eldöntötte kettejük munkájának jövőjét. (Ki hitte volna akkor, hogy ma már többet emlegetik a Sir-t úgy, mint Marilyn egykori filmbéli partnere, és nem "színészóriásként", a "színművészet atyja"-ként, ahogyan azt az ő idejében tették?) Emellett "csak úgy mellékesen" volt Marilyn-nek egy vetélése is. (szemtanúk szerint ezért elsősorban az állandó idegfeszültség és nem utolsó sorban az állandó étrendje, a pezsgő- kaviár-nyugtató hármas okolható.) És ha mindez nem merítette volna elég mély depresszióba (márpedig igen), habként a tortán megtalálta, és beleolvasott (hm - ő is csak ember volt) Miller személyes naplójába. Amit pedig abban látott, az végképp megtörte kettejük kapcsolatában a bizalmat... és sok minden mást is, feltéve, ha voltak ilyenek. Arthur Miller azt írta, hogy Marilyn az élet minden területén csak hátráltatja őt és írói válságáért is kizárólag ő okolható. Mindezekből levonva a végső következtetést, Miller bölcsen megállapította, élete nagy ballépése volt ez a házasság. (Hát még Marilynnek!) Ehhez képest még jó ideig együtt maradtak.

  Későbbi időszaka sem volt sokkal rózsásabb, szinte állandósult nála a letargia, köszönhetően többek között egy-két újabb vetélésnek. Ebből a rossz állapotból Billy Wilder és a későbbi években minden idők tíz legjobb vígjátékának egyikeként számon tartott filmje rángatta ki. (Amit persze később Billy igencsak megbánt - leszámítva a sikereket. Naná!) Ez a film lett Marilyn karrierjének csúcspontja. Az emberek többsége azóta is összekapcsolják kettejüket. Őt és a  filmet. Ha azt kiáltjuk: Marilyn Monroe! Jön rá a válasz: Van, aki forrón szereti! És ha azt mondjuk: Van, aki forrón szereti, akkor  természetesen: Marilyn Monroe!  Ezzel megszületett a legenda, az abszolút világsiker. És ha Oscar nem is, de egy Golden Globe mindenképp járt érte. (Aztán még egy) De minden csak időleges gyógyír volt csupán.

  A következő probléma Miller-Monroe botrány néven ütötte fel a fejét, a Szeressünk c. film kapcsán. A produkció férfi főszerepét vagy fél tucat sztár adta vissza különböző indokok kíséretében, így éppen kapóra jött az Amerikában turnézó francia hősszerelmes, Yves Mondtand. Marilyn egy olyan kijelentéssel nyitott rögtön az újságírók felé, hogy soha életében még nem találkozott olyan vonzó férfival, mint Yves. Kivéve a férjét és Marlon Brandót. (Úgy érdekesebb a dolog, ha tudjuk, hogy erős beszédtéma volt még az Actor's Stúdió idejéből egy esetleges Brando-Monroe viszony.) Ez a megnyilatkozás bőven elegendőnek bizonyult a lapok számára, hogy elinduljanak minimum a találgatások a két főszereplő hirtelen kialakult románcáról. Utólag persze minden közvetlenül és közvetve érintett személy tagadta az ügy valóságtartalmát. Ez nagy valószínűség szerint igaz is lehetett. Nem volt köztük más, csak lelki barátság. Állítólag Montand is ugyanazokkal a lelki bizonytalanságokkal küzdött, ezért igazán megértették egymást; sok hosszú órát beszéltek át. Mindez persze Miller figyelme mellett történt, nem beszélve Simone Signoret, Montand szintén híres színészféleségének a több mint rosszalló tekintetéről.

  Sokan úgy tartották, Miller bosszúja volt a Kallódó emberek c. film, amit kifejezetten Marilynre írt. Már önmagában sem lett volna mindennapos a forgatás a 40-50 fokos sivatagi melegben, de erre Miller rátett még egy lapáttal azzal, hogy szinte minden éjjel bővítette-javította, átírta a forgatókönyvet. Annak fényében, hogy tudjuk-tudta Marilynről (főleg karrierjének utolsó harmadában), milyen nehezen tanulta szövegeit, a legkisebb rosszat feltételezve is nagy gonoszságot láthatunk ezekben az akciókban. A nappali munkák befejeztével este Marilyn nekiállt megtanulni a másnapi dialógusait, majd több-kevesebb sikerrel felvette a küzdelmet egyik örökös démonával, az álmatlansággal. Az altatók  ilyenkor jó segítséget nyújtottak, de ezen tablettáknak van bizony hátránya is. Például sokféleképpen lehet tőle felébredni, csak frissen, üdén nem. Tehát Marilyn felkel, mint akit fejbe vágtak. Nagy nehezen összeszedik, összeszedi magát -ismerve maximalizmusát a külsejével szemben-, így elképzelhetjük mennyi késéssel jelenik meg a helyszínen. Ott pedig mi vár rá? Egy átírt forgatókönyv. És akkor nem elég a rendezőnek és színészkollégáknak, hogy kivárták a nagy késését, még a szövegéről sincs sok fogalma. (Hogy lelkiekben még jobban összetörjön, filmbéli partnere, Clark Gable -aki mellesleg Marilyn bálványa, apjaként tisztelt férfija- állandó rosszullétektől, szívrohamoktól szenvedett. A nagy hőség és egyéb kemény fizikai megpróbáltatások megtették hatásukat, és a forgatás után nem sokkal meghalt. Marilyn pedig "menetrendszerűen" saját magát okolta a tragédiáért. És sajnos ezzel nem volt egyedül.) Az eset, illetve annak utóhatása kísértetiesen hasonlított Johhny Hyde halálára, amikor úgyszintén őt tették felelőssé a történtekért.

  Marilyn utolsó (befejezett) filmje úgy a kritika, mint a közönség részéről bukás volt. És igazán nem rajta múlt. Mint ahogy egy helyütt igen találóan megfogalmazták, egész pályafutását végigkísérte -egy-két kivételtől eltekintve-, hogy középszerű vagy annál is gyengébb filmekben nyújtott kiváló alakításokat. Ez történt a Kallódó emberek esetében is. A film végeztével Marilyn egészsége aggasztóvá kezdett válni, különböző panaszokkal rövid időn belül többször egymás után is kórházba kellett vonulnia. Gable halála -pláne, hogy saját magát okolta érte-, Millertől való elkerülhetetlen válása, annak rosszindulatú viselkedése odáig juttatta, hogy siralmas fizikai állapota mellett, idegileg is az összeomlás szélére került. Olyannyira, hogy a filmgyár orvosának javaslatára egy New York-i klinikára küldte pihenni. Meg is jelent a megbeszélt helyen, de megdöbbenésére egy nyugodt szoba helyett, a közveszélyes elmebetegek zárt osztályán találta magát. Elképzelhetjük milyen kétségbeesett halálfélelem keríthette hatalmába, látva a "klasszikus" párnázott falakat, visszagondolva felmenői végzetére. (Emlékezhetünk ezen írás elején említett damokleszi kardként függő családi átokra, amely Marilyn meggyőződése szerint őt is utol fogja érni.) Sorozatos megaláztatások érték ezen a klinikán, mindenféle jogától megfosztva, teljesen elhagyatva találta magát egy idegen helyen. Egy jóindulatú (rajongó?) ápolónő segítségével levelet tudott írni Strasbergéknek, de mivel két nap elteltével sem történt semmi, kétségbeesett könyörgésére engedélyt adtak neki egy telefonhívásra. Nem tehetett mást, felhívta Joe DiMaggio-t, akivel már vagy hat éve nem is találkozott. De Marilyn segélykérő hívására Joe az ország távolabbi részéből, még aznap este megérkezett a klinikára. Megjelent és Marilyn szerint ezekkel a szavakkal bírta jobb belátásra ex neje "fogva tartóit": Ha nem engedik szabadon Marilynt, kő kövön nem marad a kórházban. A probléma meg is oldódott.

  Hozzá közel állók határozottan állították, hogy DiMaggio sosem szűnt meg szeretni Marilynt. (Nem is volt említésre méltó kapcsolata azóta.) Ezt valószínűleg ő is elég hamar felismerte és értékelte is. Mindenesetre innentől szoros kapcsolatban maradtak, olyannyira, hogy 1961 márciusában Joe elvitte egy floridai, eldugott üdülőhelyre pihenni, ami remekül sikerült, hiszen Marilyn kivirult, kezdte visszanyerni régi formáját. Az év folyamán még sok közös programot szerveztek, még a szilvesztert is kettesben töltötték. Sőt mi több, konkrét terveik között szerepelt az újraházasság is. És amiről igen keveset beszélnek, a tervezett esküvőnek  pontos dátuma volt: 1962 augusztus 8. -  De ez már sohasem történhetett meg.

  Folyamatos betegeskedései miatt nem okozott nagy feltűnést a Foxnál, mikor az amúgy is akadozó Valamit adni kell c. film forgatása ismételten leállásra kényszerült. Az ok: Marilyn gyengélkedése volt. Annál nagyobb volt a döbbenet, ahogy a stúdió vezetői értesültek (ki nem értesült róla akkoriban - és azóta is) Marilyn nagy  dobásáról, (az ország másik végében, New York-ban), a Madison Square Garden-ben tett látogatásáról, fellépéséről. Akkor, amikor neki otthon, Los Angeles-ben kellett volna lábadoznia, ő az amerikai elnök, J. F. Kennedy országos szintű születésnapi partiján énekelte a Happy Birthday-t. Úgy, ahogyan se előtte, se azóta senki más. Szédületes ruhában (a legenda szerint a testén varrták össze!), érzéki előadásban, hatalmas sikerrel.

Meg is lett a böjtje. A Fox felbontotta a vele kötött szerződését.

  Harminchatodik születésnapjára egy partit rendeztek barátai, kollégái. Tulajdonképpen ezt az eseményt számíthatjuk utolsó "nyilvános" megjelenésének, ezután abban az egy hónapban a haláláig viszonylag visszavonultan élt. De tele tervekkel! Közel sem úgy kell elképzelni ezt a  háttérbehúzódást, hogy begubózott, elszállt belőle a tenni akarás vagy az életkedv.  Ezen rövid időszak alatt készült róla egy remek fotósorozat, külföldi filmterve volt tárgyalási szakaszban s ekkor készült a híres interjúja a Life magazin számára. És persze a már fentebb említett házassági terve Joe DiMaggio-val.

  Mindezeket csak azért érdemes felvetni, hogy ezen tények fényében értelmezzük az öngyilkosság teóriáját. Mert a hivatalos verzió mindmáig öngyilkosságról beszél.

  1962 augusztus negyedikéről ötödikére virradólag holtan találták. És ezzel nem csak egy színésznőt vesztett a világ, hanem a kor bálványát, egy szimbólumot. Egy olyan embert, aki a semmiből lett valaki és aki alig egy pár jó filmmel lett abszolút világsztár. Egy olyan embert, aki naivan sokaknak a szívét, anyagi javait adta, és cserébe csak szeretetet, megbecsülést kívánt... volna.

  Az utókor, azaz mi tarthatjuk életben emlékét, adhatjuk vissza ezen keresztül amit kaptunk tőle, ismerhetjük el kimagasló tehetségét, vakító szőkesége mögé látva. Ha már nem adatott meg nekünk a lehetőség, hogy térben és időben közelebb lehessünk hozzá, gondolatban kell átélnünk a csodát: Nekünk játszott, nekünk énekelt, nekünk nevetett és értünk sírt...

 

"MILY GYÖNYÖRŰVÉ FORMÁLTA A TEREMTŐJE" 

Ámosz  könyve

 

"Melegszívű, impulzív, félénk és magányos, érzékeny lelkű embernek ismertük, aki félt a visszautasítástól, de mindenkor sóvárgott az életre, és a kiteljesedésre törekedett. Álma a tehetségéről nem volt káprázat."

Lee Stasberg búcsújából a temetésen.

 

Fortresscomm 2005. Budapest

 
 
COPYRIGHT 2005-2015 FORTRESSCOMM - ALL RIGHT RESERVED