RÖVID ÉLETRAJZ

Logikusan úgy gondolhatnánk,
hogy ha valakit minél többen ismernek, szeretnek, érzik
kötelezőnek írni-nyilatkozni róla, annál jobban
megismerhetjük. Hogy ez nem feltétlenül így van,
erre Marilyn személye is remek példa lehet.
Az tény és való, hogy
mennyiségileg az információ hatalmasra duzzadt róla már
életében is - hát még halála után -, de abból az igazságot
kihámozni óriási vállalkozás, esetenként lehetetlen volna.
Pláne , hogy sokszor saját maga is lódított, illetve
az érzelmei-hangulatai által vezérelve nyilatkozott
életének bizonyos szakaszairól. Vagyis nem ritkán
füllentett-túlzott gyerekkoráról, családjáról, sztárrá
válása előtti élete részleteiről. Az viszont, hogy ezeket
készakarva, tudatosan tette-e, az már más kérdés.
Lelkének, idegrendszerének labilitását ismerve, nyugodt
szívvel hihetnénk, hogy sok esetben valóban igaznak,
megtörténtnek érezhetett bizonyos eseményeket, illetve
azok további színezését a régmúltból. Annál is inkább,
mivel környezetében becsületes és rendkívül igazságszerető
ember hírében állt. Tehát nagy valószínűséggel elsősorban
a hollywoodi sztárgépezet működhetett a háttérben, mint
oly sokszor előtte és utána is. Akaratukon, sőt
sokszor tudtukon kívül csiszolgatták múltjukat, s
ilyenkor már csak a kész "tényekkel" állhattak szemben.
Egy igazi sztárnak -gondolták nem minden alap nélkül (!)
-, nem elég a csillogó külsejét megalkotni, az egész
életét, előéletét meg kell kreálni. Pontosan úgy, ahogy a
publikum elvárja: mesébe illő legyen már a kezdetektől
fogva. Lehetőleg szomorú.
Marilyn esetében a "vicc" az
volt, hogy neki valóban nem sok oka lehetett a vidámságra
gyermekkorában. Tényleg nem ismerte apját, sok
nevelőszülőnél járt és még egy árvaház vendége is volt.
Úgyhogy ezeken már valóban csak csiszolgatni kellett...
Mellesleg a Fox Stúdió "hivatalosan" is kitalált egy
életrajzszerűséget, még karrierjének legelején (ahogy
megtette ezt minden kezdő szerződésesével), ahol az
szerepelt, hogy hirdetésre jelentkezett, és előtte mint
babysitter dolgozott. (Amiből persze egy szó sem volt
igaz.) A tökéletesség kedvéért azért rögtön készítettek
róla helyben egy fotót is két csecsemővel a társaságában.
Mindenesetre amik dokumentumokkal
igazolható tények, jó kiindulópont felépíteni, megérteni a
csodálatos, máig (minden értelemben) egyedülálló Norma
Jeane életét.
Hogy mi lehetett a titka, amiért
megőrjítette a fél világot? Valószínűleg a lényében rejlő
kontraszt: Rettentően nagy önbizalom hiánya,
kisebbrendűségi érzése szöges ellentétben állt külső
megjelenésével. És ez összességében egy sikeres
elegyet képezett. Ahogy mondanám, mindenkiből tudattalanul
kihozta a gondos szülőt és egy másik "ösztönállatot". Az
ember azt érezhette, hogy óvni kell, meg kell védeni ettől
a csúnya világtól. (Nagy valószínűséggel közvetetten ez
vezethetett a halálához is, mert sokan voltak, akik
visszaéltek ezzel vagy "csak" túlzásba vitték.) Na és
akkor emellé kell hozzáadni azt az őrületesen
erotikus töltetet, ami csak úgy sugárzott belőle.
Gladys Baker (sz. Gladys Monroe) harmadik gyermekét hozta
világra a Los Angeles-i állami közkorházban, 1926. június
1-jén. A gyermek, Norma Jeane Mortenson még nem volt 2
hetes, mikor anyja nevelőszülőkhöz adta, heti 5 dolláros
tartásdíj fejében. Norma Jeane az elkövetkező éveket több
nevelőcsaládnál, sőt még árvaházban is töltötte. De
eközben volt egy kis megszakítás: 7 évesen egy rövid időre
visszakerült az anyjához. Sajnos nem sokáig, mivel egy idő
után az addig is roppant labilis idegzetű Gladys-en úrrá
lett teljesen az idegbaj. Ön-és közveszélyesnek
nyilvánítva, intézetbe zárták. (Az anya folytatta a
családi hagyományokat: öngyilkosság, depresszió,
skizofrénia, alkoholizmus... S Marilyn egész élete
folyamán Damoklész kardjaként érezte feje felett függeni a
családi átkot. Hitte, hogy őt is utoléri majd, nem
menekülhet.) A kislány nevelését anyja kolléga-és
barátnője vette át, Grace McKee. Mivel csakúgy mint
barátnője, ő sem volt az a megtestesült felelősségtudat,
így kerülhetett sor még további nevelőszülőkre, sőt
árvaházra is. Grace,
férjhezmenetele után ismét magához vette Norma Jeane-t.
Évekkel később, mialatt inkább hosszabb, mint rövidebb
megszakításokkal közel voltak egymáshoz, a házaspár élete
úgy hozta, hogy egy másik államba szándékoztak költözni.
Mivel az átköltözésük Norma Jeane sorsát ismét
bizonytalanná tette volna (nem tudták megoldani, hogy a
lányt is magukkal vigyék), Grace valami megoldást
keresett, elkerülendő egy esetleges újbóli intézeti
elhelyezést. Így került képbe egy szomszéd legény,
bizonyos James Dougherty. Norma Jeane tulajdonképpeni
nagykorúsítását egy esküvővel érte el Grace.
Az öt évvel idősebb
Dougherty-vel, 1943 júniusában kötött házassága
1946
szeptemberében már fel is bomlott. Az ok pofon egyszerű
volt: Dougherty feleséget és gyerekeket akart, Norma
Jeane-nek pedig esze ágában sem volt lemondania gyerekkori
álmáról, hogy filmcsillag legyen. Első lépésként a
fotózással közelített Hollywoodhoz; első ügynöksége, a
Blue Book segítségével már 1946 végére harminchárom
címlapfotója jelent meg. Rendületlenül járt
próbafelvételekre a Fox Filmstúdióhoz, amik előbb-utóbb
sikerhez kellett, hogy vezessenek.1947-ben meg is kapta
első szerződését, ami még nem volt az igazi (itt halkan
megjegyezhetjük, hogy egész élete folyamán szinte egyszer
sem kapott megfelelő szerződést), hiszen egy-két
villanásnyi szerepecske után nem hosszabbították meg azt.
Így maradt ismét a fotó. Aztán feltűnt Johnny Hyde, egy
igen jó nevű ügynök, aki először is rögtön beleszeretett a
lányba (mint ahogy szinte minden férfi - és meglepően sok
nő is - aki igazán a közelébe került), és haláláig szívén
viselte sorsát-karrierjét. Jöttek is szerepek, de az igazi
áttörés még váratott magára. Bár már a Mindent Éváról c.
film után ezrével érkeztek autogramkérő levelek a Fox-hoz,
a stúdió teljhatalmú urának nem volt a zsánere Marilyn.
(Vagy tényleg nem hitt Marilyn sikerében vagy - ahogy a
rossznyelvek híresztelték - a baj ott volt, hogy nem
omlott az ehhez szokott nagyfőnök karjaiba ez a kis
feltörekvő színésznőcske.) A lényeg, hogy nagyfőnök ide
vagy oda, nélküle is megtette Marilyn azt, amit más még
nagyfőnök alatt- mellett-fölött sem biztos, hogy tudja.
Csak megjött a világsiker, a Niagara c. film képében, majd
jött Amerika akkori élő legendája, a baseball
utolérhetetlen sztárja, Joe DiMaggio.
Joe
egy fényképen látta meg először Marilynt, amely fotón mi
más is lett volna a téma, minthogy Monroe baseballütővel a
kezében épp egy sportos pózba vágja magát.
Esküvőjüket követően, Japánba
utaztak mézesheteiket eltölteni, összekapcsolva DiMaggio
baseball ügyben való meghívásával. Mondhatnánk, már a
repülőről leszállva elkezdődtek kettejük között a bajok:
Marilyn Japánban olyan népszerű volt, hogy Joe-ban rögtön
kitört a féltékenységi roham (szakmai és szerelmi
egyaránt). Ez csak fokozódott, mikor ottani tartózkodásuk
ideje alatt meghívást kapott katonai vezetőktől, hogy ha
elvállalja, szerveznének neki egy koncertkörutat
Koreában,
az ott állomásozó amerikai katonák szórakoztatására.
(Később, sőt már akkor is, élete leggyönyörűbb napjainak
vallotta ezt a koreai körutat.) Akkora sikere volt, hogy
DiMaggio ismét a plafonon lehetett, pláne, hogy
Marilyn az ottani hideg időjárás miatt -egy szál
estélyiben lépett fel-, olyan tüdőgyulladást kapott, hogy
a hátralévő idejét a nászútból ágyban töltötte betegen.
Innentől már csak idő kérdése volt, hogy mikor telik be a
pohár DiMaggio-nál. Hasonló volt a fő gond, mint Dougherty
esetében, csak nagyobb léptékben. Itt Joe már egy sztárt
kapott feleségként, akinek ketté akarta törni, pontosabban
be akarta szüntetni karrierjét. Míg Jim nem akarta, hogy
egyáltalán elinduljon. Talán mindketten érezték, hogy nem
lesz ennek jó vége. Nem lehetett jó vége.
Vagy csak egyszerű birtoklási
kényszerről volt szó? Ki tudja. A lényeg, hogy kettejük
szinte állandósult marakodása, egymás meg nem értése a Hét
év vágyódás c. film híres -talán karrierjének leghíresebb-
jelenetének felvételekor csúcsosodott ki. Ez volt az a
bizonyos szoknya-felfújós részlet a filmből, amelyet
-elsősorban reklámcélokból- nem stúdióban, hanem külső
helyszínen, egy New York-i utcasarkon vettek fel. A
forgatásra, a hajnali időpont ellenére, vagy ezer rajongó
és számtalan újságíró-operatőr jelent meg. A szintén ott
tartózkodó Joe, látva azt a rengeteg éhes szempárt, az
őrület határán a dühtől, csapot-papot otthagyva
visszautazott San Franciscóba. Marilyn két héttel később
megindította a válópert.
Válásuk után, ahogy kapcsolatuk
felszabadult a kötöttségek alól, igazán jó barátok lettek.
Marilyn egy olyan embert nyert személyében, akire
bármikor, bármilyen körülmények között számíthatott. Annak
ellenére, hogy Joe -még házasságuk ideje alatt- állítólag
többször tettleg is bántalmazta Marilynt és szíve szerint
-ahogy mondani szokás- egy kalitkába zárta volna, talán ő
volt az egyetlen, aki igazán, testestől-lelkestől
szerette. Ahogy ma már tudjuk, halálig. És nem csak
Marilyn haláláig, hanem a saját életének végéig is.
Az 1954-55-ös évei elég
mozgalmasak voltak. Sokszor küzdött orvosi problémákkal,
nőgyógyászati, pszichikai, belgyógyászati gondjai merültek
fel. Ebben az időszakban fordított többé-kevésbé hátat
először Hollywoodnak. New Yorkba ment, ahol
megismerkedett, majd komoly barátságot kötött a Strasberg
házaspárral, akik az Actor's stúdiót működtették. Itt
folytatott tanulmányokat egy ideig neves színésztársakkal.
A hollywoodi elszakadás lépései közé tartozott, hogy egy
produkciós céget hozott létre MMP néven egyik legjobb
fotósával és barátjával, Milton Green-nel. És nem utolsó
sorban képbe került a kortárs amerikai dráma óriása, Arthur Miller.
Miller már teljesen mást
jelentett, mint Dougherty vagy akár DiMaggio. A művész
úrnak a szőke csillogásra, a figyelemre és nem kevésbé egy
intellektuális fölény hatalmi érzésére, avval való
visszaélésére volt szüksége. Gondolhatjuk, hogy milyen
hatással lehetett Marilyn addig is oly sok gondot okozó
gyenge önbizalmára egy olyan ember, aki egyetlen
pillanatot sem hagyott volna ki, hogy ne támadjon rá
bármilyen hiányosságára, legyen az műveltségi, viselkedési
vagy bármi más. (Hiába mondta egyszer Marilyn, talán
önmagát is áltatva: "Hacsak egy bárgyú szőke lennék, nem
vett volna feleségül.") Talán ennek is köszönhető -bár
egész életében erre törekedett-, hogy következő filmjeinek
többsége kétségtelenül nagyobb művészi értékeket
képviselt. Az 1956-ban készült Buszmegálló-ban például
végérvényesen bemutatkozhatott, mint "igazi" színésznő. A
következő, már az MMP produkciójában készülő film
forgatása előtt (amit Angliában ejtettek meg a beképzelt
óriás, sir Laurence Olivier közreműködésével, mint
rendező-főszereplő) Miller bejelentette -Marilyn tudta
nélkül-, hogy még elutazásuk előtt elveszi feleségül.
(Ennél azért jobb kezdést is el tudna képzelni az ember
egy házassághoz.) Ez az elintézési módja a leánykérésnek,
már mutat valamit Miller hozzáállásából Marilyn irányába:
számára egy dekoratív szőkeség volt, egy élettelen
próbababa, aki roppant jól mutat mellette. Úgy érezte, az
oldalán több értelemben is nagyobbnak gondolhatja magát,
mint amekkorát kreáltak belőle irodalmi munkássága okán.
Ez az Angliában forgatott film, A herceg
és a kóristalány volt, ami több szempontból is pokoli lett
Marilyn
számára. Először is a Beképzelt Óriással gyűlt meg a baja;
állandó, veszekedésbe hajló vitáik voltak szakmai és
emberi téren egyaránt. Egyes beszámolók szerint már a
repülőtéren Olivier olyan lekezelően, a "kockaelvanvetve"
előítélettel fogadta Marilynt, hogy az eleve eldöntötte
kettejük munkájának jövőjét. (Ki hitte volna akkor, hogy
ma már többet emlegetik a Sir-t úgy, mint Marilyn egykori
filmbéli partnere, és nem "színészóriásként", a
"színművészet atyja"-ként, ahogyan azt az ő idejében
tették?) Emellett "csak úgy mellékesen" volt Marilyn-nek
egy vetélése is. (szemtanúk szerint ezért elsősorban az
állandó idegfeszültség és nem utolsó sorban az állandó
étrendje, a pezsgő- kaviár-nyugtató hármas okolható.) És
ha mindez nem merítette volna elég mély depresszióba
(márpedig igen), habként a tortán megtalálta, és
beleolvasott (hm - ő is csak ember volt) Miller személyes
naplójába. Amit pedig abban látott, az végképp megtörte
kettejük kapcsolatában a bizalmat... és sok minden mást
is, feltéve, ha voltak ilyenek. Arthur Miller azt írta,
hogy Marilyn az élet minden területén csak hátráltatja őt
és írói válságáért is kizárólag ő okolható. Mindezekből
levonva a végső következtetést, Miller bölcsen
megállapította, élete nagy ballépése volt ez a házasság.
(Hát még Marilynnek!) Ehhez képest még jó ideig együtt
maradtak.
Későbbi időszaka sem volt sokkal
rózsásabb, szinte állandósult nála a letargia,
köszönhetően többek között egy-két újabb vetélésnek. Ebből
a rossz állapotból Billy Wilder és a későbbi években
minden
idők tíz legjobb vígjátékának egyikeként számon tartott
filmje rángatta ki. (Amit persze később Billy igencsak
megbánt - leszámítva a sikereket. Naná!) Ez a film lett
Marilyn karrierjének csúcspontja. Az emberek többsége
azóta is összekapcsolják kettejüket. Őt és a filmet.
Ha azt kiáltjuk: Marilyn Monroe! Jön rá a válasz: Van, aki
forrón szereti! És ha azt mondjuk: Van, aki forrón
szereti, akkor természetesen: Marilyn Monroe!
Ezzel megszületett a legenda, az abszolút világsiker. És
ha Oscar nem is, de egy Golden Globe mindenképp járt érte.
(Aztán még egy) De minden csak időleges gyógyír volt
csupán.
A következő probléma
Miller-Monroe botrány néven ütötte fel a fejét, a
Szeressünk c. film kapcsán. A produkció férfi főszerepét
vagy fél tucat sztár adta vissza különböző indokok
kíséretében, így éppen kapóra jött az Amerikában turnézó
francia hősszerelmes,
Yves
Mondtand. Marilyn egy olyan kijelentéssel nyitott rögtön
az újságírók felé, hogy soha életében még nem találkozott
olyan vonzó férfival, mint Yves. Kivéve a férjét és Marlon
Brandót. (Úgy érdekesebb a dolog, ha tudjuk, hogy erős
beszédtéma volt még az Actor's Stúdió idejéből egy
esetleges Brando-Monroe viszony.) Ez a megnyilatkozás
bőven elegendőnek bizonyult a lapok számára, hogy
elinduljanak minimum a találgatások a két főszereplő
hirtelen kialakult románcáról. Utólag persze minden
közvetlenül és közvetve érintett személy tagadta az ügy
valóságtartalmát. Ez nagy valószínűség szerint igaz is
lehetett. Nem volt köztük más, csak lelki barátság.
Állítólag Montand is ugyanazokkal a lelki
bizonytalanságokkal küzdött, ezért igazán megértették
egymást; sok hosszú órát beszéltek át. Mindez persze
Miller figyelme mellett történt, nem beszélve Simone
Signoret, Montand szintén híres színészféleségének a több
mint rosszalló tekintetéről.
Sokan úgy tartották, Miller bosszúja
volt a Kallódó emberek c. film, amit kifejezetten
Marilynre írt. Már önmagában sem lett volna mindennapos a
forgatás a 40-50 fokos sivatagi melegben, de erre Miller
rátett még egy lapáttal azzal, hogy szinte
minden
éjjel bővítette-javította, átírta a forgatókönyvet. Annak
fényében, hogy tudjuk-tudta Marilynről (főleg karrierjének
utolsó harmadában), milyen nehezen tanulta szövegeit, a
legkisebb rosszat feltételezve is nagy gonoszságot
láthatunk ezekben az akciókban. A nappali munkák
befejeztével este Marilyn nekiállt megtanulni a másnapi
dialógusait, majd több-kevesebb sikerrel felvette a
küzdelmet egyik örökös démonával, az álmatlansággal. Az
altatók ilyenkor jó segítséget nyújtottak, de ezen
tablettáknak van bizony hátránya is. Például sokféleképpen
lehet tőle felébredni, csak frissen, üdén nem. Tehát
Marilyn felkel, mint akit fejbe vágtak. Nagy nehezen
összeszedik, összeszedi magát -ismerve maximalizmusát a
külsejével szemben-, így elképzelhetjük mennyi késéssel
jelenik meg a helyszínen. Ott pedig mi vár rá? Egy átírt
forgatókönyv. És akkor nem elég a rendezőnek és
színészkollégáknak, hogy kivárták a nagy késését, még a
szövegéről sincs sok fogalma. (Hogy
lelkiekben
még jobban összetörjön, filmbéli partnere, Clark Gable
-aki mellesleg Marilyn bálványa, apjaként tisztelt
férfija- állandó rosszullétektől, szívrohamoktól
szenvedett. A nagy hőség és egyéb kemény fizikai
megpróbáltatások megtették hatásukat, és a forgatás után
nem sokkal meghalt. Marilyn pedig "menetrendszerűen" saját
magát okolta a tragédiáért. És sajnos ezzel nem volt
egyedül.) Az eset, illetve annak utóhatása kísértetiesen
hasonlított Johhny Hyde halálára, amikor úgyszintén őt
tették felelőssé a történtekért.
Marilyn utolsó (befejezett)
filmje úgy a kritika, mint a közönség részéről bukás volt.
És igazán nem rajta múlt. Mint ahogy egy helyütt igen
találóan megfogalmazták, egész pályafutását végigkísérte
-egy-két kivételtől eltekintve-, hogy középszerű vagy
annál is gyengébb filmekben nyújtott kiváló alakításokat.
Ez történt a Kallódó emberek esetében is. A film
végeztével Marilyn egészsége aggasztóvá kezdett válni,
különböző panaszokkal rövid időn belül többször egymás
után is kórházba kellett vonulnia. Gable halála -pláne,
hogy saját magát okolta érte-, Millertől való
elkerülhetetlen válása, annak rosszindulatú viselkedése
odáig juttatta, hogy siralmas fizikai állapota mellett,
idegileg is az összeomlás szélére került. Olyannyira, hogy
a filmgyár orvosának javaslatára egy New York-i klinikára
küldte pihenni. Meg is jelent a megbeszélt helyen, de
megdöbbenésére egy nyugodt szoba helyett, a közveszélyes
elmebetegek zárt osztályán találta magát. Elképzelhetjük
milyen kétségbeesett halálfélelem keríthette hatalmába,
látva a "klasszikus" párnázott falakat, visszagondolva
felmenői végzetére. (Emlékezhetünk ezen írás elején
említett damokleszi kardként függő családi átokra, amely
Marilyn meggyőződése szerint őt is utol fogja érni.)
Sorozatos megaláztatások érték ezen a klinikán, mindenféle
jogától megfosztva, teljesen elhagyatva találta magát egy
idegen helyen. Egy jóindulatú (rajongó?) ápolónő
segítségével levelet tudott írni Strasbergéknek, de mivel
két nap elteltével sem történt semmi, kétségbeesett
könyörgésére engedélyt adtak neki egy telefonhívásra. Nem
tehetett mást, felhívta Joe DiMaggio-t, akivel már vagy
hat éve nem is találkozott. De Marilyn segélykérő hívására
Joe az ország távolabbi részéből, még aznap este
megérkezett a klinikára. Megjelent és Marilyn szerint
ezekkel a szavakkal bírta jobb belátásra ex neje "fogva
tartóit": Ha nem engedik szabadon Marilynt, kő kövön nem
marad a kórházban. A probléma meg is oldódott.
Hozzá közel állók határozottan
állították, hogy DiMaggio sosem szűnt meg szeretni
Marilynt. (Nem is volt említésre méltó kapcsolata azóta.)
Ezt valószínűleg ő is elég hamar felismerte és értékelte
is. Mindenesetre innentől szoros kapcsolatban maradtak,
olyannyira, hogy 1961 márciusában Joe elvitte egy
floridai, eldugott üdülőhelyre pihenni, ami remekül
sikerült, hiszen Marilyn kivirult, kezdte visszanyerni
régi formáját. Az év folyamán még sok közös programot
szerveztek, még a szilvesztert is kettesben töltötték. Sőt
mi több, konkrét terveik között szerepelt az újraházasság
is. És amiről igen keveset beszélnek, a tervezett
esküvőnek pontos dátuma volt: 1962 augusztus 8. -
De ez már sohasem történhetett meg.
Folyamatos betegeskedései miatt
nem okozott nagy feltűnést a Foxnál, mikor az amúgy is
akadozó Valamit adni kell c. film forgatása ismételten
leállásra kényszerült. Az ok: Marilyn gyengélkedése volt.
Annál nagyobb volt a döbbenet, ahogy a stúdió vezetői
értesültek (ki nem értesült róla akkoriban - és azóta is)
Marilyn nagy dobásáról, (az ország másik végében,
New York-ban), a Madison Square Garden-ben tett
látogatásáról, fellépéséről. Akkor, amikor neki otthon,
Los Angeles-ben kellett volna lábadoznia, ő az amerikai
elnök, J. F. Kennedy országos szintű születésnapi partiján
énekelte a Happy Birthday-t. Úgy, ahogyan se előtte, se
azóta senki más. Szédületes ruhában (a legenda szerint a
testén varrták össze!), érzéki előadásban, hatalmas
sikerrel.
Meg is lett a böjtje. A Fox felbontotta a
vele kötött szerződését.

Harminchatodik születésnapjára
egy partit rendeztek barátai, kollégái. Tulajdonképpen ezt
az eseményt számíthatjuk utolsó "nyilvános"
megjelenésének, ezután abban az egy hónapban a haláláig
viszonylag visszavonultan élt. De tele tervekkel! Közel
sem úgy kell elképzelni ezt a háttérbehúzódást, hogy
begubózott, elszállt belőle a tenni akarás vagy az
életkedv. Ezen rövid időszak alatt készült róla egy
remek fotósorozat, külföldi filmterve volt tárgyalási
szakaszban s ekkor készült a híres interjúja a Life
magazin számára. És persze a már fentebb említett
házassági terve Joe DiMaggio-val.
Mindezeket csak azért érdemes felvetni,
hogy ezen tények fényében értelmezzük az öngyilkosság
teóriáját. Mert a hivatalos verzió mindmáig
öngyilkosságról beszél.
1962 augusztus negyedikéről
ötödikére virradólag holtan találták. És ezzel nem csak
egy színésznőt vesztett a világ, hanem a kor bálványát,
egy szimbólumot. Egy olyan embert, aki a semmiből lett
valaki és aki alig egy pár jó filmmel lett abszolút
világsztár. Egy olyan embert, aki naivan sokaknak a
szívét, anyagi javait adta, és cserébe csak szeretetet,
megbecsülést kívánt... volna.
Az utókor, azaz mi tarthatjuk
életben emlékét, adhatjuk vissza ezen keresztül amit
kaptunk tőle, ismerhetjük el kimagasló tehetségét, vakító
szőkesége mögé látva. Ha már nem adatott meg nekünk a
lehetőség, hogy térben és időben közelebb lehessünk hozzá,
gondolatban kell átélnünk a csodát: Nekünk játszott,
nekünk énekelt, nekünk nevetett és értünk sírt...
"MILY GYÖNYÖRŰVÉ FORMÁLTA A
TEREMTŐJE"
Ámosz könyve

"Melegszívű,
impulzív, félénk és magányos, érzékeny lelkű embernek
ismertük, aki félt a visszautasítástól, de mindenkor
sóvárgott az életre, és a kiteljesedésre törekedett. Álma
a tehetségéről nem volt káprázat."
Lee Stasberg búcsújából a temetésen.

Fortresscomm
2005. Budapest
|